Az egész életünk, s annak minden eseménye arra tanít bennünket, hogy megtanuljunk elengedni. Akadnak nagyobb feladatok, mint egy szakítás, vagy egy családtag elvesztése, s olykor kisebb, könnyebben emészthető “terheket” ró csak ránk az élet.

Ó, te rettegett elengedés… Miért vagy oly nehéz nekünk? Miért félünk tőled? Ragaszkodva, kapaszkodva… Mert minden elengedés, magában hordozza az ismeretlen, új virág magját. Az ember pedig általában nem szereti az ismeretlent, még ha titkon a szíve mélyén vágyik is rá.

Félünk elengedni… A legtöbbször nem is a másik embert, vagy az adott élethelyzetet, hanem a saját azonosulásunkat. Hiszen ha elhagy a párom mi lesz velem? Ha elveszítem a munkahelyem mi lesz velem? Akkor nem leszek már az akinek eddig hittem magam… De akkor ki leszek?

Egyáltalán ki vagyok?

S itt rejlik a kulcs. A varázskulcs, mely minden ajtó zárát képes kinyitni. Ki is vagy te? Vajon meg tudsz válni attól aki vagy? Vajon le tud válni rólad legmélyebb önmagad?

Természetes, hogy nem. Hiszen csak azt tudod elengedni ami nem te vagy. Aminek csupán hitted magad. De mélyen belül Te, Te leszel mindig is. Hiszen Te, Te voltál mindig is. 
Teljes és egész, amelyből nem lehet elvenni, sem pedig hozzátenni.

Így hát lassan kezd kirajzolódni miről is szól az elengedés, mint feladat ebben az emberi létben. Az elengedés segít felismerni azt, hogy az életben minden változik. Minden egyes lélegzetvétel pulzál… Befogad és elenged…

De mégis van valami, ami ebben az örökké mozgó, változó, pulzáló lüktetésben állandó…

Te, ki e sorokat olvasod…
Te vagy az állandó, végtelen öröklét.
Sosem tudsz nem lenni, hiszen maga a Létezés vagy.

Brigi