Álomvilágom
Minden reggel ébren álmodom a világot.
Álmodom a formákat és a fényeket.
A hajnalban szőtt halovány színeket.
Álmodom az ébredést is,
mely csupán egy kapu a világok között.
Álmodom, hogy kék az égbolt a fejem fölött.
Álmodom a gondolatokat és a érzések hullámzását.
Álmodom a viharokat és a nyár pezsgő szabadságát.
Oly szilárdnak tűnik minden, mégis elmúlik egy pillanat alatt.
Illékony stabilitás, meg hol ragadjalak?
E folyton változó álomvilágban,
hol minden valóságnak tűnik,
mégis mi az, mi bennem soha el nem tűnik?
Álmodom magamat?
Azt aki vagyok?
Álmodom azt, ki olykor tündökölve ragyog?
Álmodom-e mikor összeomlik minden?
S kiderült nem is létezik, mit problémának hittem?
Hol kezdődik az álom, s hol ér véget a valóság?
Hol olvad egységgé a gonosz és a jóság?
Egyetlen kérdés, mely mindig hazavezet…
Hol vagyok én, ki soha el nem veszett?
Mi az bennem, mi változatlan, s örök?
Ki az bennem, kire nem hatnak az életkörök?
Én vagyok az éberség az álom mögött.
Én vagyok a tér a kék égbolt fölött.
Ott vagyok, ahol összeolvad a hang és a csend.
Hol táncot lejt a káosz és a rend.
Ott vagyok.
Itt vagyok.
Vég és kezdet vagyok.
Kapu a világok között.
Titokban rejlő igazság.
Egy pillanat, mely örökké tart.
S minden reggel, mikor ébren álmodom a világot.
Valójában emlékszem.
Emlékszem a hullámzás tanítására,
az élet körforgására.
A megszületésre és az elmúlásra.
A mindenhol meghúzódó végtelen tanításra.
Álmodom.
Ébredek.
Felejtek.
Emlékezek.
Egyed Brigi